a keletkezett űr,éjjel álmaimban nem múlik.

sétálok le a lépcsőn, venném fel a kabátom,ahogy hallom a kiszűrődő hangokat, hogy éppen két nálam idősebb ember arról beszél,hogy nem szeretnek valakit. nem hallom a szavakat, de érzem a hangsúlyaikat, érzem,hogy nem a szeretet szavai hagyják el a szájukat. nem merem megközelíteni az ajtót, mert nem akarom,hogy megzavarjam a szócsatát. várok. megvárom,amíg te is lejössz a lépcsőn, és a szemem sarkából csendben jelezhetem feléd, hogy ide bizony segítség kell. földbegyökerezett a lábam, és tényleg nem tudtam miről lehet szó, de egyre rosszabbul érzem magam, és nem merek mozdulni sem. tél van, és már sötét. muszáj lesz kabátot vennünk és csizmát. nem fázhat meg a testünk. kézen fogsz. elindulunk az ajtó irányába, de látom rajtad,hogy te sem tudod, miről folyhat bent a hosszas egyre hangosabb szócsata. 
'buta'
'kurva'
'idióta'
'állandóan beszél'
'nem való hozzá'
'csitri'
kezd egyre szorítóbb lenni a helyzet, pedig nem érzek mást, csak,hogy szabadulni akarok a helyzetből. egyre szorosabban fogod a kezem, már majdnem fáj. 
majd mindkét fülemet sikítva kapja el, az egyetlen szó, ami azóta sokszor nem hagy nyugodni, és nem tudom elfelejteni. 
'klaudia'
csupa kisbetűvel. mintha ez nem egy név lenne, hanem csak pár betű egymás mellé téve. majd elkap a sötétség, nem érzem,hogy levegőt vennék. nem érzem,hogy a lábam a földön állna, és nem érzem,hogy bármi is itt tartana engem a Földön. dübörög a harag, a düh és a bánat bennem.
te rám nézel, én a könnyeimtől semmit nem látok belőled.
nem emlékszem mondatokra. nem emlékszem arra sem,hogy Anyád és Apád éppen hol ült a nappaliban. 
viszont mai napig érzem a hideget. nem azért fáztam mert tél volt, nem azért volt hideg mert tél van. 
a szeretet fűt, ahol pedig nincs szeretet, ott az ember szíve nem tud felmelegedni. 

Megjegyzések