saját.

hetekkel ezelőtt még széttört szívvel keltem fel reggelente.
aztán,mint valami nyári zápor megjelentél, hirtelen.
jobban éreztem magam,amikor veled voltam. mosolyogtam a legkisebb viccen is.
egyszer csak észrevettem,hogy nem fáj,ami eddig égetett. összeforrt a seb, amit mások okoztak.
a nevetésekkel, a szavakkal, a meleg tekintetekkel.
éreztem valamit, amit addig a monoton hétköznapjaimban nem. izgatottan töltöttem el minden percet, hogy mikor lehetek újra kicsit vidám. vidám, veled.
aztán, ahogy jöttél úgy el is tűnsz, és nem értem. nem akarom megérteni. 
akik eddig mellettem voltak, most is mellettem lesznek. de ez más..
jöttél, rám néztél, mosolyogtál, csókoltál, és most eltűnsz? ..
mindennek oka van, de van amikor az ember már nem akar rájönni, a miértekre. 
amit egy pillanat alatt összeraktál - igaz, nem is akarattal. az most újra szétrepedt, és egy óriási lyuk tátong a szívemen..